1. fejezet - A gyógyító

Halihó! 
A sok-sok pozitív kritika és hozzászólás eredménye képen, igyekeztem minél hamarabb megírni az első fejezetet - bár, ez nem nagyon jött össze. 
 Úgy gondolom, hogy az első három fejezet mutatja meg leginkább a történet környezetét, az író stílusát, a szereplőket, a cselekményszálak útját. Ennek fényében próbáltam a lehető legjobban megírni ezt a fejezetet, s remélem, hogy nem okozok csalódást Nektek!
Nagyon, nagyon, nagyon köszönöm, hogy bátorítottatok, mind Facebook-on, mind a prológusnál! 
Nem is akarom tovább húzni az időt, jó kikapcsolódást, jó olvasást! 
Puszi, Julie

 Egyedül voltam a sötét erdőbe. Nem láttam semmit, csupán az a kis zseblámpa világított a kezemben, amit még Anyu adott nekem a kilövés előtt. A fejem iszonyatosan lüktetett, biztos voltam benne, hogy bevertem a landoláskor. Lassan a halántékomhoz emeltem a kezem, és ujjaimmal megérintettem a nedves felületet. Úgy éreztem, mintha fejbe vágtam volna magam. A zseblámpa fényét az ujjaimra irányítottam. Mikor megláttam a karmazsinvörös csíkokat a bőrömön, csak nem kicsúszott a fémes anyag izzadt tenyeremből. Egy pillanatig visszatartottam a lélegzetem, de nemsokára egy iszonyatos dörgés szakította félbe az így keletkezett csendet. Növények megrezegtek körülöttem, mire valami a közelemben felordított ijesztő, sátáni hangon. Senki nem mondta, hogy az Arkath ilyen félelmetes lesz.

Megpróbáltam nem foglalkozni a belsőmben felgyülemlő, egyre csak növekvő és sűrűsödő félelemmel, melyet az ismeretlen okozott. Szorosabban markoltam a zseblámpát és lassan felálltam. Egész testemben remegtem.

Valami nedves anyag hullott a fekete égből. Eső.

Az üvöltés megismétlődött, mire önkéntelenül is odébb ugrottam. Összeszedtem minden bátorságomat és futásnak eredtem, követve a megvilágított ösvényt a lábam előtt…

 - Hé, Savy! – kiáltott valaki.

Kipattant a szemem, felugrottam az ágyból és az ablakon át beszűrődő napfénytől hunyorogva tekintettem a hang irányába. Csak egy újabb álom. Csak egy álom… Hajtogattam magamban.

 - Kellj fel! Van egy kis dolgunk! – folytatta Scott.

Kis hezitálás után az ablakhoz araszoltam, majd kinyitottam és kinéztem rajta.

Scott épp a párkány alatt állt, nagy mosollyal az arcán, zöld szemébe lógó barna, kócos hajjal.

 - Mi van? – dörzsöltem meg a szememet. Semmi kedvem nem volt dolgozni, azonban hálás voltam barátomnak, amiért kiszakított a rémálomból.

Scott mosolya komiszra változott, amikor megpillantott.

 - Mondták már, mennyire vonzó vagy ma reggel?

Az ablaktükörben megpillantottam magam. Kócos, koszos haj; fekete karikák a szemem alatt; hófehér, sápadt bőr; bő, hosszú ujjú pulcsi, mely betölti a pizsama szerepét; melltartó nincs.

Hogy mi van?   

Rögtön zavarba jöttem, és a mellkasomra kaptam tekintetem. Hát, bizony a pulcsi igazán kiadta minden domborulatomat.

Összefontam magam előtt a karomat.

 - Bolond! – vetettem oda Scottnak egy gyilkos pillantás kíséretében, mire elröhögte magát.

 - Muszáj neked fiatalkorúakat zaklatnod, haver? – csatlakozott hozzánk Lara és, hogy nem tetszését kinyilvánítsa hátba verte Scottot. 

Lara volt a legjobb barátnőm, egyben a tanácsosom. Ha más nem, ő aztán értett a pasikhoz, még itt, az Arkath-on is! A kíméletlen körülmények ellenére mindig szuperül nézett ki. Most, ahogy a kora reggeli napfény megcsillant hosszú, barna haján és a szél belerepítette az arcába, elrejtve ezzel – a hajához tökéletesen passzoló – barna szemét, leginkább egy kalandfilmet forgató színészre emlékeztetett, aki pár perce lépett ki a jelenetből. Két évvel volt idősebb nálam.

 - Már nem sokáig fiatalkorú! Pár nap és betölti a vörös karikás számot! – vigyorgott Scott.

 - Akkor is fiatal még!

 - Az olyanok mellett, mint te - mérte végig tettetett undorral Scott Larát -, még jó, hogy a fiatok jönnek be! – Nyújtotta ki a nyelvét, majd rám bökött.

Barátnőm fel se vette.

 - Nem, mintha nem tudná mindenki, hogy Lara pontosan az eseted, csak még a landolás napján lekoptatott – vágtam rá egy ásítás előtt.  

 Öt éve szenvedünk ezen a bolygón. Öt éve lőttek ki ide minket, az Arkath-ra. Az első hetek, hónapok borzasztóan teltek, több társunkat elvesztettük. De később kiderült, hogy teljesen megfelel az élet feltételeinek. Csak, hogy a landoláskor tönkre ment a kommunikációs rendszer és nem tudtunk visszajelzést küldeni az anyabolygóra. Azóta rakétákat lőttünk ki a Föld felé, hogy valami életjelet adjunk, de nem történt az elkövetkezendő napokban semmi. Majd a rádiót próbáltuk megjavítani – sikertelenül. Öt éve próbáljuk átvészelni az egész bolygót.

 - Azért az nem pontosan úgy történt, ahogyan azt valahányan gondoljátok! – emelte fel figyelmeztetésként mutatóujját Scott.

 - Tényleg, kihagytam Rick-et! – biccentett Lara.

A név hallatán felállt a szőr a hátamon, kirázott a hideg.

 - Mintha félnék tőle!

 - Ugyan, Scottie, mindenki tudja, hogy rettegsz a bátyámtól! – dobta vissza a labdát Lara fél mosollyal az arcán.

 Scott nem tudott mit válaszolni, így megalázottan tekintett a száraz talajra.

 - De – folytatta Lara -, ne izgasd magad, mindenki fél tőle!

 - Lehet, hogy ha én is nap, mint nap nőket vinnék az ágyamba, tőlem is félnének. – ugratta Larát Scott.

Na, tessék, és már megint témánál vagyunk!

A szívverésem felgyorsult, hallottam mindegyes dübörgését a fülemben.

 - Most mi van? Le ne harapd már a fejem azért, mert én egyedül kimondtam azt, amit még senki más! – emelte maga elé két karját Scott, mikor Lara ragadozó módra végigmérte.

 Darrick Devanux vezető lévén azt csinálhat, amit akar, akkor, amikor akarja, és úgy, ahogy akarja. Mindenki felnéz rá, ráadásul nem ismerek olyan lányt, aki ne áradozna Rick szálkás, napbarnított felsőtestéről, fekete szembelógó hajáról, humoráról, magabiztosságáról…

Úgyhogy nem csoda, ha a nők első szavára, már az ágyába ugranak! És azon lepődünk meg, hogy ágyasokat tart! Felfordul a gyomrom!

 Lassan megfordultam, s indultam vissza, hogy ne kelljen végighallgatnom azt az egész Rick-baromságot, amit elkezdtek.

Scott utánam szólt.

 - Hé, hercegnő! Nehogy elmenj, hisz kell a segítséged! Szerinted mi a frászért keltettelek fel?

Megmerevedett a vállam, majd megrökönyödve visszafordultam, s az ablakhoz léptem. Gyilkos pillantással jutalmaztam Scottot.

 - Szóval, kiböknéd végre, hogy mit akarsz?

 - Nem én. A vadászaton megsérült Peter. Kellene egy kis… hm… tudod… varázslat. – magyarázta, közben kezével utánozta valamelyik idétlen varázslót az egyik filmből, melyet még a Földön néztünk.

Itt annyira földhözragadtak vagyunk, hogy még egy rádiót se bírunk megjavítani, nemhogy bekötni a tévét.

 - Hol van Gara?

 - Elment gyógynövényeket szedni.

Belerúgtam a padlóba. Francba!

 - Azonnal megyek. Várj meg itt!

 Visszacsoszogtam a szobámba és felkaptam magamra egy sortot meg egy kopott, lila pólót. Kissé kételkedtem a vállpántos fazonban, de amikor kiléptem a majd’ negyven fokos hőségbe, elégedetten nyugtáztam a megérzésemet.  

 A szűk utcákat fürkésztem, melyek valójában házak között futó kisebb utak voltak. A házakat mindenki a saját két kezével építette föl. Egy ideig ugyan kihúztuk sátrakban, azonban a zord és könyörtelen telet nem bírtuk ki. Ezért döntöttünk a kemény munka és a biztonságos házak mellett. Ennek érdekében minden létező alapanyagot felhasználtunk, amit csak találtunk. Általában megpróbáltunk fából és agyagból, esetleg kőből építkezni. Az ablakok az űrhajó üvegdarabjaiból készültek. Vannak, akik az űrhajó csavarjait is felhasználták, hogy a normálishoz hasonló ajtót kapjanak, mások azokat is fából faragták.

 - Ez sem áll rosszul, de azért az előző verzió jobban tetszett! – nézett rám kaján vigyorral Scott, amikor észrevett.

 - Valószínű azért, mert most van rajtam melltartó! – vágtam oda.

Nem foglalkoztam azzal, hogy Scott fiú. Larával már öt éve szívjuk a vérét, úgyhogy már hozzánk szokott – a lányos dolgokkal együtt.

 Erre már nem válaszolt, így magamnak tudtam be a győzelmet.

 - Tulajdonképpen mi is a baja? – kérdeztem, amikor elértük a gyengélkedőnek nevezett házat.

 - Valami állat támadás lehetett. A felkarja teljesen szét van szaggatva.

 Felmordultam.

 Undorodtam a vértől, mióta az eszemet tudom, de ez senkit nem izgatott. Mikor kiderült, hogy tudom alkalmazni az anyámtól eltanult kezeléseket, én lettem a falu orvosa. Persze, tizenkét éves fejjel iszonyat rémisztő és nehéz volt halálos sérüléseket ellátni, de nem volt más megoldás. És én utálom, ha valaki szenved, ráadásul úgy, hogy módomban állna segíteni az illetőn, de nem merek összevarrni egy sebet!

 Persze, azóta már sok minden megváltozott. Többek között csatlakozott hozzánk Gara, az Arkath egyik bennszülötte, ugyanis a klánja kivetette. Eleinte voltak fenntartások Garával illetően, de amikor szükség volt rá, ő bebizonyította, hogy ezeknek semmi értelme. Nagyon boldog voltam, amikor csatlakozott a falunkhoz, mint bennszülött gyógyító. Rengeteget tanultam tőle, s ő örömmel avatott be mindenbe, amibe csak tudott.

 Keserves ordítás hallatszott a házból, melynek hatására teljesen összerezzentem, s visszatértem a jelenbe. Megtorpantam, így Scott egyenesen nekem ütközött.

 - Hé! – szorította meg hátulról a vállamat. – Minden rendben?

Nem! Vágtam rá azonnal magamban. Semmi nem volt rendben. Hetek óta nem kellett senkit ellátnom, mivel Garának mindenkire volt ideje, amiért – hál’ Istennek – nem volt sok sebesült és beteg az utóbbi időszakban.

Most viszont, itt van egy szenvedő fiú, aki a segítségemre vár.

 - Persze. – leheltem, alig hallhatóan, majd beléptem a házba.

 Ismerős gyógyfű aroma csapta meg az orromat, amikor elhaladtam a konyha rész mellett, ahol most is készült valamilyen főzet. Borsmenta – fogalmazódott meg bennem a növény neve. Remek! Akkor már lesz fájdalomcsillapítónk!

 Gara segítségével megismerkedhettünk páran az Arkath gyógyfüveivel, melyeket a földi növények elnevezésével illettünk alakjuk, színeik szerint. De még mindig nem elegendőt ahhoz, hogy a necces helyzetekben tökéletes kezelést lehessen adni a sérülteknek.

 A padlón néhány fekete árnyék kúszott felém, melyeknek gazdái aggodalmas tekintettel álltak az egyik szoba küszöbénél.

 A landolástól itt mindenki mindenkit ismert, így az én gyomrom is görcsbe rándult. Az ajtófélfának támaszkodó fiú, Peter öccse, David. Göndör szőke haja homlokába hullott, eltakarva a fáradtságtól kiült ráncokat. Mellette állt a barátnője, Sarah, aki vörös haját laza kontyba kötötte, így tökéletesen megvilágította a piszkos üvegen át beszűrődő napfény gondterhelt arcát.

 Közelebb léptem hozzájuk, mire megnyikordult alattam a faburkolat. Felém kapták a fejüket és biccentettek üdvözlés képen. Én is hasonlóan tettem. Megszorítottam David vállát, majd küldtem felé, egy „minden rendben lesz!” pillantást.

 Peter lekötözött és hánykolódó testéhez léptem.

 - Miért kötöztétek le? – tudakoltam végigmérve a fiút.

 - Azért, mert… - szipogott Sarah – mert egész végig rángatózott. Most fejezte be, mielőtt megjöttél.

Összevont szemöldökkel meredtem rájuk.

 - Adtatok neki valamit?

 Egyszerre rázták meg a fejüket.

Tekintetem visszatért Peterre, átfutott izzadtságcseppes homlokán, elnyíló kiszáradt száján, melyen keresztül most is zihálva vette a levegőt, majd megállapodott a felszakított alkarján. Látszott rajta, hogy nagyon mély, még most is vérzett. Ez volt, ami aggasztott.

 - Mikor sebesült meg?

 David vállat vont.

 - Körülbelül három órája.

 - Jól van, akkor, Scott! – fordultam barátomhoz – Hoznál nekem abból a borsmenta főzetből? Jó sokat, ha lehet! Muszáj lesz csillapíta…

Mielőtt befejezhettem volna, Peter mögülem fájdalmasan felordított. Annyira megijedtem, hogy kis híján remegni kezdett a térdem, de látva a többiek félelmét és aggódó tekintetét, erőt vettem magamon. Hallottam a matrac csúszkálását és a bőrszíjak nyikorgását, ahogy a fiú vergődni kezdett. Minden egyes porcikám azt kiáltotta, hogy futamodjak meg, hogy mondjam, hogy nem tudom megmenteni. De nem adhattam fel. Annyira kevesen maradtunk, hogy egy élet elvesztése is súlyos lenne. Visszafordultam Peterhöz.

 - Sarah, David! Készítsetek nyugtatót macskagyökérből! Szükségem lesz pásztortáskára is a vérzéscsillapítására! Kakukkfű is kell a fertőtlenítéshez! Minden ott van a konyhában! Igyekezzetek!

Elméletben fejbe vágtam magam, amiért otthon felejtettem a gyógynövénykészletemet, s a főzeteket.

 Mikor mindenki elhagyta a szobát, s csak mi ketten maradtunk, letérdeltem Peter vergődő testéhez.

 - Szia, Peter! – köszöntem neki suttogva. Mintha meg sem hallotta volna, tovább vergődött és elfojtottan nyöszörgött. Nem foglalkoztam vele, tudtam, hogy hallja, amit mondok neki. – Fogalmam sincs, hogy mi történt a vadászaton, és, hogy mi sebesített meg… - vetettem egy pillantást a karjára – ennyire. De minden tőlem telhetőt elkövetek, hogy meggyógyulj! Cserébe csak azt kérem, hogy te se add fel!

Ezen a ponton abbahagyta a mocorgást, még a nyögdécselésekkel is felhagyott.

 Egy határozott ugyan, de finom mozdulattal tenyeremet a homlokára helyeztem, hogy megtudjam, lázas-e.

 - Remek, nincs seblázad! Belevaló fiú! – mosolyogtam rá.

 Nemsokára megérkeztek a főzetek is. Reméltem, hogy Davidék tudták, hogy melyik-melyik fű és nem keverték össze őket. De, amiben biztos voltam, hogy ott volt Scott és ő segített nekik.

 - Köszönöm! – vettem el az agyagedényeket.

Sarah és David árgus szemekkel figyelték minden mozdulatomat, míg Scott is az ajtóból bámult.

 Megpróbáltam nem foglalkozni velük, hiszen minden gyógyításunkat Garával kíváncsi pillantásokkal körbevéve végeztük. Ne, de még sem tudok teljes mértékben koncentrálni, ha a körülöttem lévő emberek szeme majd kiesik a helyéről!

 Nagyot sóhajtottam, s kényszerítettem magam, hogy térjek már rá végre a feladatomra.

 Fogtam egy darab gyolcsot – valójában egy darab rongyot, de Gara így hívta – és belemártottam az addig odakészített meleg vizes vödörbe, majd óvatosan letisztogattam vele a seb környékét. A seb elfertőzés közeli állapotba került, körülötte a bőr bevörösödött.

 Öntöttem a vízből egy keveset az egyik edénybe, majd a kakukkfű főzetből is. Nagyon figyeltem, hogy csak pár cseppet öntsek a főzetből, ahogy Gara tanította.

 - Jól van, Peter, lehet, hogy ez most egy kicsit fájni fog – ismertem be, amikor belemerítettem a gyolcs másik felét a fertőtlenítőbe.

Határozottan a sebre helyeztem az anyagot, majd tisztogatni kezdtem. Amint a fertőtlenítő bejutott a seb mélyébe, Peter felordított. A matrac vaskorlátjai megrezegtek, ahogy a bőröveket megfeszítette az ismét vergődő fiú.

 - Erre nincs időnk – ráztam meg a fejemet, majd egy gyors mozdulattal megragadtam Peter könyökét és leszorítottam. Fájdalom nyilallt a vállamba, úgy éreztem tőből kiszakad, amit meg is értettem volna, hiszen az egyik legszívósabb, s legerősebb fiút próbáltam féken tartani. Nem mondom, hogy annyira alacsony és törékeny lennék, de még én is eltörpültem Peter mellett.

 - Scott! – préseltem ki a számon. – Segítenél?

A következő pillanatban már mellettem térdelt és egyik karjával le is szorította barátját.

Kissé tehetetlennek éreztem magam, ne de elhessegettem az érzést, mondván más dolgom van per pillanat.

Amilyen gyorsan tudtam megitattam Peterrel a nyugtatót, amit kis unszolás után el is fogadott. Ezután már minden simán ment. Kitisztítottam a sebet és fájdalomcsillapítóval jó párszor átsimítottam. Szerencsére nem kellett varrni, de a vérzés még mindig nem akart elállni, így pásztortáska főzettel igen alaposan átitatott gyolcsdarabot helyeztem a sebre és úgy kötöztem be.

 - Rendbe fogsz jönni! – szorítottam meg az alvó Peter kezét. – Jó fiú!

 Mikor végeztem, a többiekhez fordultam.

 - Figyelni kell még rá, körülbelül két napig folyamatosan, nehogy sebláza legyen. A kötést esténként egy hétig folyamatosan cserélni kell. Ha a vérzés nem állna el holnapig, azonnal szóljatok!

 Bólintottak.

 - Köszönöm, Savannah! – ölelt meg David. – Nélküled már mind halottak lennénk!

Én is átöleltem. Nagyon jól esett, hogy ennyire hálás. Rég nem ölelt át egy fiú sem, mióta visszautasítottam Samet.

 - Azért ne túlozz! – veregettem meg a bicepszét.

Elengedtem Davidet és Sarah-hoz fordultam. Rámosolyogtam és megsimítottam a karját.

 - Minden rendben lesz!

 Kiléptem a verandára. Hangosan kifújtam a levegőt, úgy éreztem, eddig bent tartottam végig.

A nap tűzött az égen, úgy éreztem, nyomban elolvadok.  Ugyan az a Nap, amelyik felmelegíti a Földet is. Iszonyatosan hiányzott már mindaz, amiben nem részesülhettem mér öt éve. Hiányzott a biztonság, a luxus épületek, a mozik, az éttermek, a tengerpartok… hiányzott anyu.

 Rossz érzés kerített hatalmába, szorongatta a szívemet, fojtogatta a nyakamat.

 Nagyon régóta reménykedem benne, hogy újra fogom látni, hogy átölelhetem, hogy a karjába von, mint régen, hogy megbeszéljük mindazt, ami történt a nap alatt, amíg távol voltunk egymástól. De valahol, mélyen, legbelül egy keserű, de igaz hang azt suttogta, ez már soha nem fog megtörténni.

 Kézfejemmel letöröltem pár kövér könnycseppet az arcomról. Lehajtottam a fejemet, hagytam, hogy a hajam előre essen, s eltakarja a szememet. Megmarkoltam a veranda korlátját.

 Nem tudom, hogy miért küldtek minket ide. De abban biztos vagyok, hogy más emberek vagyunk, mint akkor, a kilövés napján voltunk.  

 A bolygó harcra, kitartásra tanított bennünket, s mi teljesítettük az elvárást. Megtanultuk megvédeni egymást, az Arkath teremtményei ellen. Ezért vagyunk még életben. És már ezért megérte elviselni azt a rengeteg szenvedést, melyen keresztülmentünk.