Prológus

Szervusztok, kedveseim!

Nos, meg is hoztam volna a prológust, nagyon remélem, hogy tetszeni fog!

Köszönöm azt a sok-sok biztatást, amit kaptam tőletek, köszönöm a drukkokat! :)

Kérlek Titeket, hogy véleményezzétek a prológust, hogy látjátok, van e értelme folytatni. Előre is nagyon szépen köszönöm!

Remélem, hogy megfoglak benneteket ezzel a rövidke részlettel! ;)

Üdv, Julie

- Vigyázz magadra! – hangzott el az utolsó Anyai kérés a fedélzeten. Az asszony nem fordult el, végig lányát figyelte, egészen az utolsó pillanatig, még az ajtó be nem zárult előtte. Tisztában volt a ténnyel, nem fogja újra látni lányát, aki tizenkét évesen komoly tekintettel ült lekötözve biztonsági övekkel az ülésében. Ő volt a legfiatalabb azok közül, akik a hajón tartózkodtak, melyet kevesebb, mint öt perc múlva kilőnek egy számukra ismeretlen bolygóra.

Mind kiskorú bűnöző, kiket kísérleti nyúlnak nézve kilőnek az Arkath-ra, hogy megtudják, létezik-e a bolygón élet. 

Az asszony letörölte utolsó könnycseppjeit is az arcáról, hogy lánya ne láthassa, amint sír. Nem értené mire fel, hiszen azt sem tudja mi fog történni vele. Nem pont ő tanította neki, hogyan győzze le a démonjait? Csak összezavarná azzal, ha gyengének látná.

Azonban a saját lidérceit abban a pillanatban nem tudta megsemmisíteni. A férjét már elvesztette, most a lányát is elfogja. Magányosnak és tehetetlennek érezte magát, ahogy meglátta tükörképét az üvegajtón. Tudta, hogy nem helyes, amit lányával tenni fognak, de nem volt képes szembeszállni a törvénnyel.

A hajó felmorajlott és megingott, hallani lehetett, ahogy a motorok felbődültek, jelezve, a kilövés megkezdését.

 - Szeretlek! – suttogta az asszony még utoljára lányának.

 - Én is! – tátogta vissza a lány és nagy mosollyal integetett édesanyjának, ahogy az utolsó szelepek is bezárultak közöttük.

Soha nem érzett még akkora izgalmat, mint akkor. A fények kihunytak, sötétség vonta be az utasteret. A következő pillanatban vasrudak csörömpölését lehetett hallani, majd a fedélzet megemelkedett és nem várt sebességgel kirepült az állomásról. A hajó pörögni kezdett. Belsejében néhány meglepett sikoly hallatszott, majd mindenki elszédült. Eszméletlen sebességgel repültek a világűrbe, távol a biztonságtól, távol az otthontól. Váratlanul megállt a forgás és csak lebegtek, a lány szőke fürtjei kuszán repültek szerte fehérbőrű arca mellett. Az ablakokon keresztül láthatta távolról a Holdat, amint ezüstös fényével beragyog egy bolygót, az Arkath-ot. Mindenki a gyönyörű űrt figyelte. A lány zajokat hallott a vezérlőközpont felől. Abból a helységből, melyben csupán két ember ült. Hőhullám csapott az arcába, ahogy az ajtóra meredt, kócos fürtjeit a füle mögé simítva. Nem értette, miért nem indulnak már, hiszen minél előbb haza akart érni, hogy elmesélje az anyukájának, mennyire közelről látta a Holdat, hogy a világűrben repült.

A falakba szerelt rádió recsegni kezdett, majd kis idő elteltével, emberi hangot lehetett kivenni belőle.

 - Minden rendben odaát? – kérdezte valaki a magnóból.

 - Minden úgy alakul, ahogy annak kell. – válaszolta az egyik pilóta a vezérlőközpontból.

 - Nagyon figyeljen a leszállásra! Úgy kell landolniuk, hogy a kommunikációs rendszer ne semmisüljön meg! Ha ez még is megtörténne, magukra maradnak!

A beszéd elhallgatott, a rádió sercegése is csendesült. A lány próbálta felfogni a szavakat, melyeket az imént hallott.

Tekintete találkozott a vele szemben ülő fiúéval, kinek sötét haja nem lebegett, mint az övé, sokkal inkább fekete szemébe lógott. Idősebb volt, mint ő, jóval idősebb. Teljesen megbabonázta, mint ha magával az élő Istennel nézne farkasszemet. A fiú nem vette le szemét róla, de nem is lehetett semmit leolvasni csontos arcáról. Fekete katonaruhát viselt, lábait szétvetette, könyökét combjára támasztotta, kezét összekulcsolta és őt bámulta. Izmos karján az erek kidagadtak, ahogy próbálta megőrizni - a gravitáció híján – egyensúlyát.

Újabb hőhullám következett, ezúttal forró lendülettel, égető széllel maga körül. A lány tekintete elszakadt a fiúétól és a vezérlőközpontra esett, ahonnan az égető érzés sugárzott. A következő pillanatban berobbant a központ és az előbbinél jóval gyorsabban közelítettek a bolygó felé. A lány felkiáltott, összeszorította a szemét, karját maga elé emelte, hogy ne érje a robbanás. De nem érzett semmit, csak kiáltásokat és a vészjelző vijjogását hallotta maga körül. Lassan kinyitotta a szemét, karjait leengedte maga mellé. Ekkor szembesült a ténnyel, hogy a robbanást felfogta a kabin, mely a vezérlőközpontot választotta el az utastértől. A vészjelző a fémplafonon pirosan forgott és egyre vészjóslóbban kiáltozott.

A lány szíve a torkában dobogott, füle bedugult, csupán vérének tompa lüktetését hallotta.

Kinézett az ablakon, melynek túloldalán elsuhanó alakokat, villanásokat látott. Elszédült, úgy érezte bármelyik pillanatban a padlóra küldheti aznapi reggelijét. Körülötte az emberek mind kiáltoztak, öveik csatjai kikapcsoltak az óriási sebesség miatt. Ámulva figyelte a levegőbe emelkedő társait, akik eszeveszetten próbálták visszakapcsolni magukat az ülésükbe.

A becsapódás jelzőn óriási vörös számok jelentek meg, melyek egymás után egyre csak csökkentek, ahogy teltek a másodpercek. 20, 19, 18…

A lány akkor már biztos volt benne, a landolás becsapódás szerűen fog történni. Összeszorította a szemét, keze ökölbe ugrott és egyre csak hajtogatta magában: A Hold, a Nap, a csillagok. Nem félek… A Hold, a Nap, a csillagok. Nem félek…

Nem tudott semmire gondolni, agya leblokkolt, ahogy elméjét betöltötték az ismétlődő vijjogások.

Váratlanul abbamaradt a riasztás, minden elhalkult, az emberek nem kiáltoztak. A lány kinyitotta a szemét, ám abban a pillanatban a hajó becsapódott és ő a hirtelen bekövetkezett sebességváltástól beverte a fejét az ülése fém támlájába. A halántékába valami belevágódott, amitől feje lüktetett. Érezte, amint nedves anyag folyik le az arcán. Azonban nem volt ereje felemelni a karját, hogy megtudja, vérzik-e. A szeme előtt minden vészesen elhomályosult, összefolytak az alakok. Hallotta a bakancsok csapódását, amint az emberek felugranak az üléseikből és észvesztve járkálnak a vaspadlón. Érezte, hogy kikapcsolt a csatja, de nem bírta megmozdítani a fejét, hogy megtudja nézni az övet. Csupán távolról érzékelte, amint két magabiztos kar gyengéden kiemeli az ülésből és magához vonja. A fejét valami kemény, fel-le emelkedő dolognak támasztotta. Lassan kinyitotta a szemét, de csak két fekete szempárt tudott kivenni az alakból. Nagyot sóhajtott, majd végkimerülésében karja lecsúszott az öléből és ernyedten lógott maga mellett.

Megérkeztek.